koncepció:
FÜRJESI CSABA vizuális művész https://csabafurjesi.com/
dr. TKACSIK MÁRTA biogazda, elméleti matematikus, táplálkozáskutató https://patikakert.hu/
esemény, helyspecifikus installáció
ArtColony Cered https://artcolony-cered.com/
Az utolsó vacsora nyomában
Antropológiai evidencia, hogy kulturális intézményeink kialakulásának és jelentéseik bevésődésének folyamatában az étkezésre egyre inkább mint közösségi cselekedetre (nemcsak, de jelen esetben hangsúlyosan kommunionként is értve azt), a társadalom és a kultúra szerves részeként tekinthetünk. Azok a „rituális” módok és szokások, amik mentén és miatt összeülünk az étel megosztására, jócskán árulkodnak a társadalmunkat formáló normákról, értékekről és törekvésekről. A görög eredetű agapé szó jelentése: szeretet, vendégség. Egyaránt használatos az első keresztények közös étkezéseinek jelölésére, és a legmagasabb rendű tudatos, feltétel nélküli, cselekvésre ösztönző érzelem kifejezésére is. A görög nyelvben a szeretet nyolc kifejezése közül egyedül az agapé – mint az önzetlen, akaraton alapuló, önfeláldozó szeretet formája – fejleszthető és tanulható. Később a szeretetlakoma számos megnyilvánulása magában foglalta a szegények, a menekültek és a társadalom peremére szorult emberek gondozását és befogadását is.
A művészet történetében az utolsó vacsora temérdek feldolgozásával találkozhatunk: Leonardo da Vinci előtt és után, mind a keresztény (pl; Fra Angelico, Tintoretto, Pascal Dagnan-Bouveret, James Tissot), mind a modern és kortárs művészetben számos alkotó (pl; Andy Warhol, Damien Hirst, Hermann Nitch, Faisal Abdu’Allah, Jason deCaires Taylor) inspirálódott a témából. A huszadik századtól a művészeten belül a közösségi étkezés – és maga az étel is – egyre erőteljesebb jelenléttel és jelentéssel bír: elég Marinetti futurista konyhájára (1932), Salvador Dali „Les Dîners de Gala” (1973) és Henri de Toulouse-Lautrec A főzés művészete (1966) című bizarr szakácskönyveire gondolnunk. A ’60-as, ’70-es évektől kezdődően a performanszművészetben, a fluxus eseményein, Gordon Matta-Clark 1971-ben nyitott manhattani éttermében, vagy éppen a Daniel Spoerri által szervezett vacsorákon mutatja meg magát ez a folyamat – 1967-ban pedig megjelenik Eat Art kifejezés. Az Eat Art persze nem az evés gourmet kifinomultságára fókuszál, helyette az étkezőasztal köré ültetett szabad művészi formákkal mutat tükörképet szokásvilágunkról, a fogyasztói társadalom színeiről és visszáiról.
A ceredi szeretetlakoma házigazdái metareflektíven fordultak a művészet mai szerepéhez, a művészet és az élet, az étel viszonyához, lehetséges kapcsolódási pontjaihoz. Az aktuális társadalmi gyakorlatokat is megkérdőjelező projekt egyik rétege a kortárs nyugati, de egyre globálisabbá váló étkezési és élelmiszerelőállítási, -szállítási és -forgalmazási szokások mögött álló, ökológiailag jelentőségteli vonatkozásokra, legfőképp a mértéktelen pazarlásra irányítja a figyelmet. De miért is korszerű a történelmiutolsó vacsoratörténészek által is eredetinek valószínűsített ételsora, amit az alkotók a helyi adottságokhoz mérten és igazítva, mégis a lehetőségekhez képest autentikusanpróbáltak előállítani? A kérdés megválaszolásához talán megbocsátható, ha néhány sor erejéig elidőzünk a menü ismertetésén:
Az első fogás – a balzsamecetben pácolt, lilahagymával és fermentált uborkával tálalt szárazbabból készített saláta – a hüvelyesek fogyasztásának ökotudatos aspektusára hívja fel a figyelmet: „helyes konyhatechnológiával elkészítve, egészséges, tiszta és olcsó fehérjeforrások lehetnének, csökkentve az ugyanezen idő alatt jelentősen megnövekedett állattenyésztés ökológiai lábnyomát…”. A lassan sült rozmaringos báránylapocka az ipari állattenyésztés antibiotikum-felhasználásával járó hátrányara „reflektál”, míg a ceredi füvekből készített keserűfüves saláta a természetben fellelhető növényekben található egészségvédő alkotóelemek alkalmazási lehetőségeit ajánlja. Végül az aszalt gyümölcsökből és pirított magokból vörösboros öntettel, friss fügével és almával készült ünnepi desszert a finomított cukrok felhasználása helyett a természetben, komplex formában előforduló cukrok fogyasztására motivál.
Ahogyan az egész projektről, úgy az ételekről is elmondható (kis csalással részemről, mivel vegetariánusként a bárányt másoknak hagytam), hogy magukban hordozták a szakralitás és a profanitás kettőségét. A legalább kétezer éves menüsor létezésünk alapfeltételeit érintő problémák reprezentációjává vált a fehér abroszon – de egy percig sem propagandaként elolcsósítva ezt, radikalitását egyszerűségében és csendességében mutatva, képesként arra, hogy egy percig se silányuljon banális (mégha oly fontos téma érdekében is fogalmazott) nettó környezetvédelmi pamfletté. Hozza ezt úgy Fürjesi és Tkacsik esemény / dokumentációja, hogy közben nem riad vissza névértéken feltenni ehhez hasonló kérdéseket (amik egyaránt vannak jelen perceptumként is nemcsak üzenetként, de anyagiságukban egyszerre): Elfogadható-e, hogy a megtermelt élelmiszer 30%-a szemétben végzi, miközben még mindig 800 milliónál több az éhező a világban? Nem riasztó és egyben érthetetlen, hogy eközben a fejlett világban 1 milliárdnyi lett a „minőségi éhező”, a sok kalóriát fogyasztó, mégis komolyan alultáplált ember? Az agapé asztala – sokszor konfrontatív tartalmak beemelésével – a tudatosabb életvitel reményében kínálta magát az esztétikai befogadás nyitott horizontján.
Rétegzi a befogadást, hogy egyfelől az alkotásról beszélhetünk eseményként, mivel az nem fogyasztható a mindenkori – azaz a vacsorára aktuálisan nem meghívott – befogadó számára nyitott időbeliség keretein belül. Ehelyett a Ceredi Agapé innen nézve a vacsoravendégeknekegyszeri és megismételhetetlen realitást nyújtva eseményszerűen történt meg. Lényeges, hogy a jelenlévők nem játszottak el szerepeket, hanem egy szituációba illeszkedtek bele, ezáltal a rendelkezésre álló keretet új tartalmakkal töltötték fel. Az alkotás innen nézve a bensőségesség, a konvivialitás formáját választva a következő kérdést próbálta körültekintően körbejárni: a globális társadalmi mezőn belül milyen ellenállási képességgel rendelkezhet az ehhez hasonló, emberléptékű – helyi szinten általánosra vonatkoztatott – művészi projekt? Hiszen tekinthetünk rá helyspecifikus installációként is, ám olyanként, ami formájából következően halkan végig hangsúlyozza: a művészetnek nincsenek állandósult, kanonizált, csak ceremoniális helyszínei és terei. (Az ArtColony Cered alkotói filozófiájával összhangban az Agapébenisa mikroszkopikus méretű, közösségi szinten szerveződő kísérletek jelentőségét helyezi előtérbe a korábban lakóházként funkcionáló alkotói- és kiállítótér helyszínül választásával.)
Az alkotás másik (nem egyszeri, újramelegíthető) rétege, a symposion videodokumentációja egy triptichonban nyer végső formát – a jövőben három monitoron követhetjük nyomon a vacsorát, az Agapét így először a kassai DIG Gallery-ben mutatják be majd. A videók, bár magukbanis nézhetők és működnek, de lényegi párbeszédben vannak egymással, egyik feltételezi a másikat. Balról az első a vacsorát mutatja felülnézetből, a középső szemből, a harmadik pedig egy fiktív dimenziót nyit meg: a megterített asztal mögül nyolc alkalommal, a vacsora történéseivel szinkronban – hiányából következő jelenléte által – előtűnik tizenharmadik vendég, Jézus pszeudotestének képében.
A Ceredi Agapé kortárs perspektívából utal a művészet archaikus szerepére, reflektál a transzcendens világgal, az istenséggel való kommunikáció megteremtésének rituális és vallásos lehetőségeire. Ugyanakkor felmutatja a reneszánsztól kezdődően egyre inkább előtérbe kerülő, az ember és a világ közötti viszonyok aktuális jellegzetességeit elemző kapcsolatok dialektikus rendjét is. A projekt helyspecifikus és ökotudatos aspektusa a reneszánsz korszak egyik legfontosabb szempontját aktualizálja: az istenség által uralt ember világban elfoglalt fizikai helyzetét. Azonban az ember világhoz való viszonyának elemzésében, mind a helyszínre, mind a legalapvetőbb szükségleteinkre és elfoglaltságunkra vonatkozóan, valójában a legegyszerűbb és a leghétköznapibb módszert választotta: a társas együttlétnek az agapé mintáját kínáló munka arra volt kíváncsi, hogy az esemény milyen reakciókat kelt a résztvevőkben, milyen kapcsolatokat eredményez a vacsoravendégek között.
Ahhoz, hogy megragadjuk e definíciók határán mozgó projekt lényegét, magunk mögött kell hagynunk a művészeti módszerek zárt felfogását. A happening és a performansz hagyományait (el)ismerő diskurzusok számára a befogadó részvétele mára a művészi gyakorlat megszokott elemévé vált. A szeretetlakoma résztvevői, valamint az erről készült videóhármas nézői is a saját szemléletükön és befogadásukon keresztül azonosíthatják az egyéni reakcióikat, relációikat, s a levonható tanulságaikat. A munka talán legfontosabb és legizgalmasabb tulajdonsága a nyitottság és a tranzitivitás. Az utolsó vacsora – vizuális és szellemi – adaptációs kísérletére, Cereden reprodukált menüsorára, a vacsora alig dramaturgizált lefolyására és elfogyasztására, annak dokumentációjára, későbbi videoinstallációjára tekinthetünk a művészet soha véget nem érő diszkurzivitásának, a disszemináció soha ki nem elégülő vágyának nyitott formájaként.
Menü:
- Sült bab fermentált zöldséggel
2. Rozmaringos sült bárány
3. Keserűfüves saláta, az erdő-mező füveiből
4. Ünnepi édesség magokból és aszalt gyümölcsökből
5. Száraz vörösbor