élő – blanche the vidiot

élő / (a)live
(interaktív multimediális installáció)

2026. 01. 23 – 02. 22.

FUGA, Budapest

Hogyan lehet az életet megragadni? Hogyan lehet reprezentálni azt a tünékeny határvonalat, ami elválasztja az élőt az élettelentől? Mit jelent az, hogy az élő jelen van, ezáltal beleíródik sok másik élőlény jelenvalólétébe? Miféle összefonódottság van közöttük? Hogyan érzékelik egymást, hogyan lépnek át egymásba? Mit érzékelhet az ember egy élőlényből – például, egy növényből? És mit a növény az emberből? Összegabalyodottságukból hogyan lesz elevenség, melyben maga az élet tárulkozik fel? Rögzíthető-e az élet, megragadható-e anélkül, hogy ne merevítenénk ki, ne dermesztenénk halottá rögtön; s a lüktetésként megélt folyamatosságot ne élettelen töredékekké szabdalnánk szét?

A kiállítás nem a megragadást, hanem az érzékelést, az egymásba való átfolyás tapasztalatát akarja átadni a medializált világ nyelvén: fotókon, videókon, élő közvetítésen keresztül. A blanche the vidiot nem teoretikus állításokat, hanem érzékileg átélhető – filozófiai, ökológiai – gondolatokat kínál, mindenekelőtt arra az etikai indíttatású problémát járva körül, hogy mit jelent a növényeket, egyáltalán, az élővilágot tekintetbe venni.

A multimediális installációkkal berendezett kiállítási térben egymásra rétegződnek a különféle médiumok, eszközök, jelek, jelrendszerek, melyek így hiperbolikussá válnak. A pillanatnyi benyomásokból, emlékekből, érzetekből szerveződő jelenetek (állóképek, mozgóképek, élőképek) között nincs sem logikai, sem időbeli, sem térbeli koherencia, hanem csak spontán párhuzamok, analógiák, asszociációk vannak. Egyetlen képen belül is burjánzást látunk, az egymásra-göngyölődés túlzásait, de alighanem éppen attól oly’ lüktető és életszerű a vizuális és audio jelekből szerveződő totalitás, hogy semmi sem elkülöníthető és megragadható – áradást, végtelen ideig tartó folyamatot érzékelünk. Az érzetek nem rögzítettek, hanem egyszerűen csak jelen vannak: a szintetizátorokkal gerjesztett hangok és a technikai médiumokkal előállított képek a jelenlét meditatív állapotába sodorják a nézőt.

Széplaky Gerda (kurátor)

a három videócsatorna

Élőzés

Az ’élő’-fogalom nemcsak a szerves élet problémájára utal, hanem arra is, hogy egy kiállításon milyen módon tud egy tartalom, egy tárgy végig jelen lenni. A videók és az állóképek egy jelentős része élőlényekről (főleg növényekről) készített, technikailag előállított felvétel. A felvételek: élettelenek; a felvételek által reprezentált tartalom: élettelen. De élnek mindazok a létezők (a különféle növények), amelyek a diorámában, azaz a „kibelezett” tévében vannak. Az élő növények, ugyanúgy, ahogyan a kiállítás látogatói is, „hallgatják” a zenét, „látják” a képeket, a filmeket, s érzékelik az embereket. A művészpáros debreceni lakásából élőben közvetített, élő növény viszont nem biztos, hogy a jelenlét érzetét fel tudja ébreszteni, ahogyan az állóképek sem képesek erre. Jóllehet, a művészek a kiállításon szereplő régi fotókat, grafikákat több rétegben animálták, megmozdították, AI-animációval „felélesztették”: vászonra, falra vetítették, TV-kre küldték át; a mozdulatlan képekből mozgóképet varázsoltak – mégis halottnak tűnnek. Ám másképp halottak, mint a kiállításon eredeti, mozdulatlan formájukban is megtekinthető állóképek. A filmes vizuális tartalmak valamiképpen élnek: egyrészt, hantológikus módon, halottaikból feltámadva, hiszen re-animálva vannak; másrészt, vándorolnak, az állóképek átmennek a videósávokba, s mozgásként jelennek meg a projektorokon és a kijelzőkön.

A művészpáros debreceni otthonába installált, szenzorokkal ellátott szobanövény a kiállítás teljes ideje alatt ’élőzik’. A blanche the vidiot a FUGA terébe streameli a róla készült videót és az általa is – élőben, társalkotóként – alakított zenesávot; illetve, egy webkamera segítségével a kiállítás ideje alatt jeleket közvetítenek a másik irányba: a FUGA-ból az otthoni, felszenzorozott növény felé. A debreceni lakásból történő közvetítés és az AV is hatással van egymásra, interakció teremtődik, visszacsatolási hurkok, feedback-ek szervezik azt, hogy ki mit lát. Mert nemcsak a növény live streamje jelenik meg a kiállító térben, hanem annak az arcáról (az adatok nem lesznek rögzítve természetesen!), aki azt beáll nézni, egy úgynevezett tracking szoftverrel vezérlőjelet visznek be a művészek az otthoni szintetizátorokba, a zeneszerkesztőbe. Ezáltal a streamelt növény képére adott emberi reakció fogja részben meghatározni azt, hogy mit hall a befogadó és a felszenzorozott szobanövény, mivel ő is hallja a zenét, ami bent szól. Növény és ember egymást-érzékelésében kölcsönösség teremtődik. A növény feedback loop-ban van az AV tartalommal, hiszen azt részben ő vezérli (a szenzorokkal), s mivel a hangra ő maga is reagál, így az AV is hat őrá. Az ’élőző’ szobanövény elevenségében tehát nincs jelen a kiállításon, mégis hatással van a befogadókra, ahogyan magára a növényre is hatással vannak a nézői relflexiók.